Egykori  és  mai  klántagok  életének  története.

*Egy nagy terembe siet.*
-Kezdjük a jelenben:én a helyes írás szerint Anylus Go 'm ori vagyok. .
Ez a terem ahol éppen állok egy nem rég épített tünde könyvtár része,mágikus erovel bír.
Elkészítettem családom kódexét ,amit most lerakok az asztalra,bocsátok rá egy maradandóság bubájt. Így.
A terembe aki belép kívánhat valamit ,és a terem a kivánságot megmutatja könyvbol. Persze vannak olyan részek amit nem láthat akárki... ;)
-Most ebbol az ereklyébol fogom elmesélni családom történetét röviden.
*Most elkezdenek megjelenni szeme elott azok az események amiket elmesél, ti az O szemén keresztül láttok.*
-Kezdjük a névvel.
A Go 'm ori régen egy hatalmas mágus család volt de ma már kevés tagja van.Tündék ,noldák voltak ,akik távoli országokból jöttek, néha más síkokról. Eleinte kevesen voltak (mint manapság) és csendben éldegéltek az erdok mélyén. Hamar beilleszkedtek ebbe a világba, és egy igen eros mágikus kötodés alakult ki köztük ,és a természet közt . Az én oseim is ezek közt a tündék közt érkeztek ,még az óido kezdetén, ahonnan az embereknek még alig vannak írásos emlékeik. Vegetáriánusok voltak, ritkán mutatkoztak. Egy pár emberi törzs összetévesztette oket az igazi istenekkel, mert még nem tudtak sokat a világról. Este láthatatlanok voltak, nap közben pedig csak az erdokben.Valószínuleg innen kapták az ungo nevet (árnyék) ami idoközben "Go"-vá rövidült.Az "m" betu beékelodése homályos ,lehet ,hogy egy egyszeru nyelvtani kapcsolat. Az ori név viszont egyértelmu: tündét jelent. A nolda név szinte mindenki elott ismert, ennek tünde megfeleloje: Noldorinua.

A név tehát:Ungo 'm orinua.(árnyelf nemegyenlo a darkelf-el;)
Oseim mágiája szinte minden irányba kiterjedt a megélhetés területén, de a belso iskolák szakokra estek szét: a fo szakok: reinkaráció (ujjászületés), védo és természeti mágia.
Volt egy külön szak, amit ez a könyv fed fel eloször. Errol még sehol nem írtak (tudomásom szerint) ezért ki kell fejtenem egy kicsit bovebben. (Volt erre egy szójátékuk: a fekete ellenség tudósa:moringolmo{Moringotto=fekete ellenség,ingolmo=tudós})Abban az idoben ezt tekintették fekete mágiának ,de csöppet sem ítélték el annyira mint manapság. Az egész elmélet alapjai a párhuzamos dimenziók .Eszerint: van egy dimenzió ahol meg van az ellentéted. (Aki jobban ismeri a jin és jangot az könnyebben megérti vagy aki latta Jet Lee filmet ;>> (by acyd) ) Ezeknek az ellentéteknek a hatása érint téged is mivel van köztetek egy máig feltérképezetlen mágikus kapcsolat.(amit gyengítenek a dimenziókat elválasztó erok) Nos az oseim úgy gondolták ha sikerül megsemmisíteni ezt az árnyat akkor földöntúli hatalmad lesz. Nagyon sokat kísérleteztek, s rájuk mosolygott a szerencsecsillag. A fomágus negatív énjét megsemmisítették, mire a mágus hirtelen eltunt. Drasztikus volt,azóta már megmagyarázták a jelenséget:a negatívot a túlvilágba lökték ugyan ,de attól még a mágikus fonál fennmaradt köztük. Ezután a tragédia tragédiát követett és egyes mágusok nem tudtak belenyugodni vesztükbe,és kialakultak a gonosz elfek elso csoportjai. A kart lezáratták,több ezer évre eltunt ez a tudomány.Egyszer az egyik osömnek (igen nagy mágus volt) megjelent az o igen távoli osapja .Újrakezdte a kutatásokat ismervén a veszélyeket .Úgy gondolta ha sikerül megszakítania a mentál és asztrálfonalat ,akkor talán az árny elmegy. Sikerült neki és hatalma megsoxorozódott .De nem véletlenül sikerült neki eloször ,elorelátó volt, és tudta ,hogy ha ereje megno, elkezd majd pusztítani. Egy idohurokban kellett leélnie élete hátralevo részét, cserébe a tudományért tett szolgálataiért. Masnapság ezt a varázst pontosan azon a helyen lehet végrehalytani.
És hogy miért beszéltem errol ennyit? Egyrészt mert az oseimhez kapcsolódik, a másik pedig sokkal nagyobb, hogy több köze van ennek az egésznek hozzám mint gondolnátok .'Apám' gomori eltunése elott pár héttel már csak egy hologramm volt ezen a tájon. Igen, jól sejtitek: arra a bizonyos helyre ment élete munkájával,egy halom mágikus könyvvel amiket o írt .Egész életében azzal foglalkozott hogyan szakíthatja meg az összeköttetést és pusztíthatja is el az árnyat egyszerre. A sok sikertelen kísérlet amit végrehajtott már-már teljesen összefonta az árnnyal . Napról-napra egyre jobban szenvedett és nem volt természetes utódja. Emiatt kényszerült összekötni az összes osi tant. A természet mágiával sikerült eljutnia a titkos helyre, megszakította a mágikus kapcsolatot, reinkarnálódott bennem, amikor megjelent elotte az árny, védo pajzsot bocsájtott magára. Megmenthette elméjét,de teste elpusztult. Ereje lecsökkent és sok mindent újra tanult. Megfiatalodott és már ez sem kis teljesítmény egy mágustól. Így jutottunk el hozzám. Ezen a síkon többszörösen, elmehasadásos állapotba kerültem. Eloször is az eredeti énem ami még az elottrol származik ,hogy 'apám' belém költözött . Aztán ott van apám (azaz saját ,de ezt nehéz leírni,hogy milyen érzés) elméje, és végül a démon elméje is valahogy belekavarodott a varázslatba. Ezáltal bár legyengült, de megnövelte erejének felso határát .
"Testem" Ango taure-ban született (kígyó erdeje) még 100 évvel ezelott .Utazó voltam, és a mágiával is sokat foglalkoztam. Életem unalmasnak volt mondható, de egyszer egy éles szúró fájdalmat éreztem utam során . Maj 'd bele pusztultam,de átvészeltem azt az egy hónapnyi idoszakot. Meg kellet értenem ,hogy a lélek, mely szállást kér testemben nem gonosz és csak engem segít. Ekkor már nem volt unalmasnak mondható életem. Bár szinte mindent tudtam már amit egy utazónak kell az élethez, mégis minden megváltozott.

Ezt emésztettem meg a legnehezebben. Valaki belémköltözik és megváltoztatja az életem. Idosebb és tapasztaltabb volt nálam, s néha bizonyos helyzetekben olyan dolgokat csináltam, melyekre nem emlékszem, hogy valaha tanultam volna.
Az egyesülés után ide siettem és ismét beléptem a régi klánba, ahol a barátaim voltak.
Családom kapcsolata szoros a Nimnároval, hisz mindig is a magba tartozott, akik segítettek a nehéz idokben .
Így a vége felé had írjak mellékesen családom szent állatáról:
A pegikornosz
Ez egy lángoló ló szárnyakkal és szarvval. Olyan elementál féle a nimnárosíkjáról.Mindenkiben ott a lehetoség, hogy felszólítsa a megjelenésre szent állatát, még akkoris ha nem tudja mi az. Ezek az állatok mi vagyunk, a mi eronket csoportosítják magukba. Védenek minket ha jelen vannak,és bármit megtesznek amit kérünk. Egyébként a legjobb barátok is.
-Hát ennyi fért bele barátaim a mágikus rúnák kifáradtak, bezár a könyvtár.
*Kijön a terembol és becsukja maga mögött az ajtót.*
-Viszont látásra testvéreim, lépjetek be a klánunkba;)

Nimnáro fénye világítsa utatokat!

****************

Ez volt hát a Szürkemadár története. Urria kegyéből még Thrillion földjét járom az úton, amit az istenek jelöltek ki számomra.

***********************

Apám Greybird Thuluvien, valamikori Sereneya, majd kósza és Nimnáro őrzője. Anyám Errien Chinthass, egy elf őrző, Urria papnője. Ellendyr közelében, egy erdőben láttam meg a napvilágot. Tavasz volt, mikor a természet éled és épphogy megjelennek az első fecskék. Anyám történetei szerint, a közelben csivitelő és cikázó madarak teljesen lekötötték gyermeki figyelmemet és az újszülöttek hatalmasra táguló szemével néztem a kis, fekete-fehér lények röptét. Más családba születve talán más hagyományok alapján neveznek el, de apám után így lett a nevem Swallow.

Egy kis elf falu volt a szülőhelyem. Egy elf kolónia alkotta ezt a települést. Apám volt a harcosok vezére és tagja volt a bölcsek tanácsának is. Anyám apja, Errold Chintass volt a falu papja és Megtartója. Így a kis telep élete csendes volt és békés.
Sokáig éltem úgy, hogy szinte csak az anyám létezett, mert apám sokat volt távol. Mindig akadt hely, ahol segítségre szorultak, vagy minket fenyegetett veszély, amit el kellett hárítania. Ünnep volt számunkra, mikor hazatért, a kószák csapatával. Ezekben az időkben anyám tanítgatott, de csak az egyszerűbb dolgokra. Apám korán maga mellé vett. Onnantól vele jártam az erdőket és részese voltam minden megpróbáltatásnak és csodának, amit egy elf kósza átélhet. Ezekben az időkben hallhattam apám múltjának részleteit. Ekkor ismerkedtem meg a Fehér Láng Hölgyének hitével, amit gyermeki ösztönösséggel fogadtam lelkembe. Életem erdőjárással, harccal, tanulással telt.

Felderítés közben találtam rá Rikoltóra. Egy üres fészekben rikoltozott, mert már rég nem kapott enni. Szülei elpusztulhattak. Persze, amíg erről nem győződtem meg, addig nem nyúltam hozzá. De mikor több mint egy napi várakozás után sem tértek vissza a fészekhez, akkor felmásztam érte és magamhoz vettem. Onnantól felelős voltam érte. Megtanulhattam, hogy milyen az, mikor egy életért felelsz. Rikoltó gyorsan cseperedett és hamar kialakult közöttünk egy lélekfonál, mely segítségével tökéletesen megértettük egymást és szinte testvérekké váltunk. Gondtalan idők voltak.

Fiatalként nem zavart, sőt tetszett, hogy apám híres és megbecsült tagja a kis közösségnek. De idővel kezdtem úgy érezni, hogy örökké csak �Greybird fia� leszek, ha nem teszek valamit. Apám ezt pontosan látta rajtam. Gondosan megőrzött felszerelését adta nekem a 60. születésnapomra. Ekkor estem túl a felnőtté avatás próbáin és a kószák beavatási szertartásán is.

Anyám haragosan nézett rám, mikor felszerelkezve útnak indultam. �Nincs még készen erre.� mondta apámnak, de a döntés már megszületett. Apám támogatott, én pedig akartam. Kalandokra vágytam, saját élményekre. Apám alaposan útba igazított, hogy kiket keressek Távolrévben. �Nimnáro Őrzői között barátokat és otthont találsz.� mondta és én bólintottam. �Ha ott leszel, akkor keresd majd fel egy régi barátomat és harcostársamat, Un-t. A ligetben megtalálod. Tőle sokat tanulhatsz majd.� Ez ugyan talányos volt, de nem árult el többet. Gyanítom azt akarta, hogy magam találjam meg a titokzatos barátot, aki valójában egy Ent volt, mint utóbb kiderült számomra. Anyám áldásával indultam útnak. Még emlékszem könnytől csillogó szemeire, ahogy leplezett szomorúsággal utamra engedett.

Az út Távolrévig nem volt veszélytelen, de tapasztalataim átsegítettek a könnyebb próbatételeken és Rikoltó kiváló érzékei, pedig a nagyobbakon.
Mikor megérkeztem, egy nyüzsgő, emberekkel és mindenféle más lényekkel teli városba jutottam. Sok mindenre fel voltam készülve. Szörnyekre, csatákra, gonoszságra és egyéb nehézségekre� de erre nem. Az emberek valahogy olyan idegenek voltak a számomra. A gondolataik csapongók, a tetteik kiszámíthatatlanok. A kalandorok ráadásul még veszélyesek is. Tolvajok, lovagok, fejvadászok, papok, démonimádók, és még vagy százféle különböző lélek. Az eddig általam ismert világ falai megremegtek és összeomlottak. Apám történetei mentettek meg attól, hogy ne rémüljek vissza és túléljem ezt a megrázkódtatást. Amint lehetett megkerestem Nimnáro őrzőit, hogy társakra leljek, de túl fiatal voltam még, hogy türelmes és elfogadó legyek. A makacsság saját útra hajtott. Mihelyst lehetett, útnak indultam. Jártam az erdőket és tettem, amit egy kósza mindig is tesz. Irtottam a szörnyeket, életeket mentettem meg névtelenül és egyre újabb tájakat ismertem meg. Időnként vissza-vissza tértem Távolrévbe, hogy ismét próbára tegyem magam, de sosem maradtam sokáig. Időre és tapasztalatokra volt szükségem, hogy megleljem a helyem ebben a folyton változó és idegen világban.

Végül Nimnáro terelte lépteimet a helyes útra. Megedzette a lelkemet és megértette velem, hogy ez a világ ugyanaz, mint amiben felnőttem, csak eddig egy mágikus bűbáj óvott a valóság ridegségétől. Talán felnőttem�
Visszatértem és vállaltam a kötelezettséget, ami együtt jár az Őrzők feladataival. Testvéreimmé fogadtam a klán tagjait és így része lettem egy hatalmas családnak, akik otthont adtak nekem és egy biztos pontot Thrillion világában.
Kószaként már tapasztalt harcosnak számítottam, de Távolrévben még sokáig kellett figyelnem és tanulnom, míg kiismertem a helyi szabályokat és törvényeket. Az első és legfontosabb lépés az volt, hogy igyekeztem kapcsolatot teremteni a városban nyüzsgő, izgága kalandornéppel. Ehhez legalább akkora bátorság és kitartás kellett, mint kifüstölni egy hegyióriást a maga barlangjából. Szóval nem volt könnyű. Saját népem körében a társalgás és a közösségi élet szabályai sokkal egyszerűbbek és természetesebbek voltak. Távolrévnek azonban sajátos légköre és szívverése van. Aki itt él, annak ez természetes, de minden újonnan érkezőnek meg kell ismernie ezt a ritmust és át kell vennie.

Most egyike vagyok Nimnáro követőinek. Új élet kezdődött a számomra, melyben még gyermeknek számítok, de félelem nélkül járhatom a veszélyekkel teli vidéket, mert a Fehér Láng Hölgye mindenhol velem van, és tüzével oltalmaz engem. Liam�sha Nimnáro!

Életem talán Quadrillionban kezdodött, amint ez nemrég kiderült a számomra.
Thrillion pusztulása után nem sokkal, ... amikor az istenek eldöntötték, hogy az elpusztult várost ujjáépítik, ..szerezniük kellett más városokból betelepítheto és sok feladatra alkalmas polgárokat. Ezért keresték meg Quadrilliont is, ahonnan persze senki sem akart önszántából elmenni. Quadrillion lakosai ősidők óta kereskedelemmel és mágiákkal foglalatoskodtak és teszik ezt a mai napig. Miután senki sem ment önként, az istenek más módszerhez folyamodtak. Egy szép napon mikor a lakosság a ligetben az évi szokásos ünnepségre készült és a lakosok nagyobb része már kint volt a ligetben, szürke felhoként elsötétítve az eget griffek és sárkányok jelentek meg és rabolták el a szórakozó polgárok tetemes részét. A riadalom óriási volt, hisz mindenkit váratlanul ért a támadás és senki sem tudta mire vélni a dolgokat. Ezzel a támadással kerültem én ki Quadrillionból sokad magammal együtt és minden bizonnyal azóta élek itt Thrillion városában.

Tudom, hogy régóta élek itt. Viszont sosem értettem miért nincs családom, miért nincsenek rokonaim és miért nincsenek emlékeim... és miért ébredek néha hajnalban arra, hogy a szobám
földjén fekszem, holott tudom, hogy az ágyamban tértem nyugovóra. A titokról Mylu felbukkanása lebbentette le a fátylat, aki végso elkeseredésében útnak indult eltűnt családtagjait, elsosorban férjét, engem, a nagyanyját, a nagyapját és az apját felkutatni. Addigra a látók megtudták, hogy Thrillionban kell kutatnia. Mylu a gyógyítói mivoltom alapján rámtalált. Miután semmire nem emlékszem Thrillion elotti életembol és o határozottan állította, hogy o az én unokám, nem volt mit tennem - hittem neki. De nem árulhatott el többet korábbi életemrol, mondván magamnak kell az emlékeim visszaszereznem. Annyit azért elárult, hogy az igazi nevem Mindra.............................. Bár itt mindenki csak Boldogságos CsodaMosolynak ismer.

Úgy adódott, hogy egyszer a Kikötoi Késdobálóban, -ami akkor a Fekete Özvegy klán fennhatósága alatt működött és démonszolgák tartottak ügyeletet- valami okból kifolyólag a fotelban elaludtam. Álmomban kínzó köhögési roham jött rám, - ahogy azt késobb a démoszolga elmesélte- és öntudatlan felállva a fotelból, gondolom menekülni akartam attól, ami a köhögésem kiváltotta, de a lábamon lévo három nagy karmolásnyom fájdalmától elvesztettem egyensúlyom és elvágódva egy asztalba vertem a fejem. A késdobáló démonszolgája locsolt fel, és o mesélte el mi is történt valójában. Akkor én, még a kiállt események hatása alatt gyorsan a templomba mentem és a meditáció alatt még néhány képtöredéket sikerült tudatomból elohívni.

" ...Ahogy lecsapnak ránk a madarak,........ érzékeltem a közelemben a férjem és a gyerekem is de arcukat nem tudtam látni"..... Azóta már tudom, hogy nem is fogom látni oket többé. "....Láttam a termet, ahová vittek minket
és elaltattak,.. ébredés után idegenként néztünk egymásra. Törölték emlékezetünket, hogy maradéktalanul tudjuk teljesíteni küldetésünket és senki se akarjon visszamenni a szüloföldjére. És láttam,..... éreztem a füstöt,...... láttam a kiégett városokat,..... erdoket,...... elüszkösödött fákat."

Az elrablás eredménye combomon a karmolásnyom, ami mindig fájni kezd, ha valamilyen formában az emlékeimmel próbálok kapcsolatot termeteni. Ezért esek össze, ha éjszaka felriadok és menekülni próbálok. De nem adom fel a harcot az emlékeimért a múltamért. Nem tántorít vissza a fájdalom. Azóta látva makacsságom, az istenek láttatni engedték velem férjem és fiam jelenét, és tudomásul kellett vennem, hogy elvesztek számomra. Nekem szerencsém volt. A gyógyítás tudását és képességét nekem meghagyták, hisz erre volt szükség itt Thrillionban is. Ok teljesen új tudattal élnek. Nem láthattam sem a régi sem az új arcukat.
Már tudom, hogy küldetést teljesítek és ha lelkiismeretesen és jól végzem a dolgom,..... visszakaphatom a múltam az emlékeim.

Bredock  Zmylan:  
  Rebbenő ujjaim a víztükröt darabokra törték,
Láng gyúlt alatta, szívembe maró, csodás fehér láng,
Olthatatlan tüze bájos tünde-arcot rejtett,
Mosolygott, bár körötte dúlt a pusztulás.

Sötét árnyak lepték el az eget, torkukban megannyi piros virág,
Rekedt vijjogás szülte mohó vigyorgás, mely táplálékát keresve,
Életre éhezett, édes érintésre, s nyomában összedőlt a világ.

Istenek célját ki értheti, létezik-e olyan,
De életét meghagyták, ez, mi néki megmaradt,
Múlt, emlékek, szerettek... kiszáradt folyam,
Gát mögé zárva habjait, az idő megdermedt, s tovább nem haladt.

Bársonyos combján karom ütött fészket, cirógató ujjak helyett,
Didergő éjszakák költötte démon, nyughatatlan elme átka,
Emléktelen álom terhe, mind vereséget szenvedett.

Nesztelen léptei nyomán, bármerre járt, dal fakadt,
A csüggedőknek támaszt nyújtott, erős hitet és vigaszt.
Boldogság áradt belőle, mi mindenkit megragadt,
Mosolya bűbáj varázsa, elűzte a bajt, s panaszt.

A jóság fehér lángja égett benne, szétrebbenő szelíd felhő,
Áldást és gyógyírt bőkezűen mérve, biztos reményt visszaadva,
Drágakő a kacagása, mély sóhaja enyhe szellő.

Lassacskán a kép kifakult, megszűnt a bódító látomás,
De szívembe véste magát, Mosoly, ki ott vert örök tanyát,
A fehér láng feltámadt még, egy utolsó, forró villanás,
S a csobbanó cseppek tüzében, szemtől-szembe találta magát.
Elen


Mit akarsz rólam tudni, vándor? Elen vagyok, tünde. Ez talán mindent el is mond rólam. Azt hiszem, nem sokban különbözöm fajom többi tagjától. Talán csak az életem kezdete�
Hiszen vér szerinti szüleimről sokáig semmit sem tudtam. Valahogy elveszítettek, és hosszú, hosszú évekig nevelőapámat, Freyort hittem édesapámnak, és a körülöttem lévő tünde közösséget a családomnak. Csak felnőttként tudtam meg, hogy édesapám Anar Aran, édesanyám pedig Galaelin volt. Anyám mindkettőnk életéből eltűnt már régen, apám az, akivel lassan talán már újra egy család lehetünk. Nevelőapámat pedig ki tudja, merre vitték hosszú vándorútjai? Fiatalabb koromban gyakran elkísértem, de amióta a Nimnáro őrzői klánban élem az életem, ennek is vége. Vér szerinti apám mágikus tudásából egyelőre kevéssel rendelkezem, de igyekszem legalább kis részben nyomdokaiba lépni.
Nagyon egyszerű életet élek. Kedvesem, párom már hosszú ideje MacMillen, és nemsokára eggyel többen is leszünk. Mac első házasságából készen kaptam egy fiút és egy lányt, Kolent és Heriwent. Kolen elfogadott félig-meddig anyjának, hiszen az ő édesanyja éppen úgy eltűnt, mint az enyém. Heriwen más� Már nem ismerem kóborlásainak célját, irányát.
Tünde vagyok� igen, valóban ez az ami mindent elmond rólam. Lételemem a természet, a segítségnyújtás, bár büszkeségem talán sokszor túlzó. Igyekszem mindenkit elfogadni olyannak, amilyen� Hiszen már az emberek világában is eléggé otthon vagyok.
Mit mondjak még magamról, vándor? Nincs bennem semmi különös. Életemet egyre inkább a Fény szövi át, Nimnáro Fehér Fénye. A Fehér Hölgynek, Arelnek hódolok. Élek, ameddig ő engedi, és a sorsom is ő alakítja.
Szívesen segítek neked is, vándor, ha tehetem. De csak addig, amíg nem ártasz családomnak és klánomnak, mert azt soha meg nem bocsátanám�

A teljes nevem Goldvana di Angola.
A történetet Namirakutolt tudom. Ő egy nagyhatalmú tünde varázsló, vele együtt mentem el egy varázslatos helyre, Tündeföldre. Először jártam ott. Ekkor ismertem meg a történetem. Namirakutol a tűzsárkányával elvitt oda, s visszafele, mikor jöttem a tűzsárkányt nekem adta. Azt mondta, még szükségem lesz rá. A sárkány neve Fuman.

Namir - igy neveztem - elmagyarázott néhány dolgot amit nem értettem.
Pl. miért nőttem fel olyan gyorsan, miért van olyan nagy erőm, hisz nincsen nagy termetem meg ilyenek.
Elmondta hogy anyám - neve Trisha el Fung - egy rég letűnt faj - a titánok nemzetéből származott, apám tünde herceg - nevét talán ismeritek is Quertino di Angola -, szerelmük gyümölcséből születtem én, ám elkövettek egy hibát. Külön akartak élni. Anyám nem akart a tündékkel együtt élni, mert félt az átoktól, ez az átok arról szólt, hogy bizonyos időközönként anyámra rájön a gyilkolási vágy és olyankor teljesen elszabadul a pokol, ezért nem akart anyám a tündékkel élni de apámmal igen, így hát elköltöztek északra a hegyekbe és ott éltek míg meg nem születtem. Ám mikor megszülettem, anyám belehalt a szülésbe :((, előtte viszont apámat még megölte. Engem csak azért nem tudott, mert a varázsló közbelépett és így engem kimenekített, de nem vitt vissza tünde földre. Azt akarta, hogy megismerjem az embereket és az életszeretetét, hogy kimúljon a gyilkos hajlamom.
Épp ezért elvitt egy lordhoz kit ő jól ismert és ott helyezett el. A lord nagyon kedves volt velem, lányává fogadott és úgy is nevelt fel mintha lánya lennék.
Nagyon hamar kimutatkozott az, hogy a harchoz és hadvezetéshez nagyon nagy tehetségem van, így elkezdett okíttatni, de szerencsére nem csak harcművészetet és a hadvezetést okították, hanem a gyógyítást és nyelveket is. Nagyon élveztem a tanulást.

Hírnevet vívtam ki magamnak és északon egyre többen ismerni kezdtek.
Egy sötételf nagyúr - ki mérhetetlenül gonosz volt - kinézett magának, de én a lord fiát szerettem és vele töltöttem minden szabad percem. A sötételf nagyúr - neve Kunlunkusz - egyre inkább vadászott rám. Nagyon sokszor ütköztem a seregeibe és hol nyertem hol veszítettem:((( És mikor már úgy nézett ki, hogy sikerült jobb belátásra bírnom, egy hatalmas sereg jött a lord várához ostromolni. Itt elbíztam magam. Utoljára. Nagyon csúnyán elbántak velem.
A lordot és fiát szemem látára koncolták fől, családjával, udvartartásával együtt. Elhurcoltak és megkínoztak, meggyaláztak, de a feszültség és a kín - ami bennem felgyűlt - olyan erőket szabadított föl, hogy ott a nagyúr és csapata reszketett. Ekkor én megértettem az erőm lényegét. Fejembe szállt. Olyan nagy pusztítást és roncsolást végeztem, hogy teljesen magamba roskadtam, megcsömörültem. Napokig csak mentem mint egy őrült, szakadtan és véresen, mikor találkoztam egy öregemberrel - mint utóbb kiderült ővolt a tünde mágus Namir - ő gondjaiba vett és elkezdett lassan megtanítani az erőm kontrolására és használatára.
Nagyon lassan sikerült úrrá lennem a hajlamomon és átestem egy beavatási szertartáson ahol elűzték a rosszat belőlem.:))) Ez után jöttem a városba és leltem meg Nimnáro lángját. :))

Nemesi családban születtem, de szüleim sosem éltek ezekkel a kiváltságokkal, így a �Nagy Család� kitagadta őket, engem azonban nem engedtek velük élni. Mivel azonban még kisgyermek voltam, gyámra volt szükségem, így a nagynénémhez, és unokatestvéremhez kerültem. Nagyjából egyidősek voltunk a másik gyermekkel, így nagyon szoros kapcsolatba kerültünk. Egy nap azonban, addigi felhőtlen viszonyunk megszakadt. Valami gonosz dolog férkőzött közénk, és elszakított bennünket egymástól, ellenem fordult. Mikor már nagyobbak lettünk, egy délutáni gyakorlás közben (harcolni tanultunk, hogy ezzel ne legyen sok gondunk életünk folyamán), megtámadott. Nem a szokásos gyermeteg verekedésről volt szó, ezt komolyan gondolta. Akkor nem történt komoly baja egyikünknek sem. Évek óta együtt éltünk, ismertem minden gyenge pontját így mindig ki tudtam bújni az ütései elől. De sajnos ő is ismerte az enyémeket� Az eset többször megismétlődött, Ő mindig is jobban küzdött nálam, így egyszer súlyosan megsérültem. Félni kezdtem tőle, ezért elszöktem hazulról. Távolrévbe jöttem, mert szinte csak erről hallottam, ahol úgy-ahogy biztonságban lehetek. Most már mást választanék, de megszoktam az ottani veszélyes életet, és lassan már kezdem szeretni is. Ott értesültem arról is, hogy szüleim régen meghaltak már, így minden további reményem szertefoszlott� Azonban valaki vigyáz rám fönt, terel az Úton� Így kerültem ide, ahol most vagyok: a Nimnáro őrzői közé.

Lórien-erdőből származik. Apja, Eomund és anyja, Estel ízig-vérig tündék. Bátyja, Eomer 2 évvel idősebb nála. Mindig is a szabadban érezte jól magát. Szinte csak enni jártak haza testvérével, mert egyfolytában csatangoltak. Egyik nap épp egy farkas csorda kölykeivel játszadoztak, amikor a lány hirtelen felpattant a helyéről és ezt kiáltotta:- Azonnal menjünk haza! Anya sikoltozik! - a lány ekkor elrohant. Eomer bizonyára kissé később eszmélt fel, mert nem futott rögtön Eowyn után. Mire a lány hazaért csak egy füstölgő romot talált a helyén. És aztán elvesztette az emlékezetét. Amikor felébredt, amazonok között találta magát. Sebei be voltak kötve, hiszen a rohanásban többször is megkarcolták a bokrok. Ott élt 16 éves koráig. Aztán egyik nap az amazon- falut megtámadták és a csapat szétoszlott. 4 évig bolyongott, sehol nem találta a helyét, mikor egy nap a lábai Távolrévbe vitték. Itt él már kb. 3 hónapja. E rövid idő alatt, családra lelt a Nimnaro Őrzői klánban. Fivéréről azóta sem hallott semmit. De keresi, kutatja hollétét.

A történet évekkel Nynaeve al'Meara születése előtt kezdődik. Elastorr al'Meara szegénynek nem mondható, de nem is épp nemes családban született. Egy tanyán élt szüleivel. Nagy területet mondhattak magukénak, még a tanyájuk melleti kis erdő egy részét is. Állattenyésztésből tartották fent magukat, a közeli faluban kereskedtek a birkákkal, tehenekkel, malacokkal.
Egy nap a fiút, aki még ekkor gyerek volt, kiküldték, hogy legeltesse meg a birkákat. Valami különleges oknál fogva Elastorr nem a szokásos rétre vitte őket, hanem elmerészkedett egészen a folyóig. Néha horgászni járt oda apjával. Mikor már a birkák békésen legelésztek, és meggyőződött róla, hogy nem eshet bajuk, sétálni indult. Egy virágos réten elnyomta az álom. Órákkal később neszezésre ébredt, s mikor kinyitotta a szemét, azt hitte, még mindig álmodik. De hiába dörzsölte szemeit, a tünemény, aki nem messze tőle virágot szedett, csak nem tűnt el. Hirtelen felült, és csak nézte a hosszú, feketehajú, gyönyörű elf lányt. Soha addig nem találkozott elffel. Nem merte megszólítani, csak nézte. Talán csak percek, talán órák teltek el, mikor a nő észrevette a bámuló fiút. Odalépett hozzá, kezében termetes csokorral. Elastorr látta, hogy az elfnek mozog a szája, de nem hallotta a hangját, csak a fülében a dobolást. Hirtelen felállt, és elfutott. A birkák közben már rég hazamentek...
Azután naponta kijárt a folyó mellé, de a lány nem volt ott. Eltelt egy fél év, és a fiú bár már feladta, hogy újra láthatja a nőt, aki akár az anyja is lehetett volna, még azon a hűvös napon is kiment a folyópartra. És a lány ott volt. Éteri fény vette körül karcsú alakját, ahogy állt a fiúval szemben.
- Minden nap itt voltam és figyeltelek. Kitartó kis fickó vagy! A nevem Gorthalatiel. Téged hogy szólíthatlak? - nyújtotta kezét Elastorr felé. A fiút elöntötte a meleg, ahogy hozzáért az elf szinte áttetszően fehérbőrű kezéhez, és nem jött ki hang a torkán.
- Rendben, ha nem beszélsz, úgy is jó! Kölyöknek foglak szólítani.
Ettől a naptól fogva hetente találkozott Elastorr a lánnyal. Egy idő után feloldódott, folyton kérlelte a lányt, hogy meséljen. Itta a szavait, és ez imponált Gorthalatielnek. Kiderült, hogy a lány népe a közeli erdőben él elzárkózva az emberektől és más fajoktól. Csak az állatokkal tartanak fent jó viszonyt. Még ő sem találkozott emberrel, ahogy Elastorr sem elffel. Élvezettel fedezték fel fajuk sajátosságait.
Ám az évek teltek, és Kölyök felnőtt, férfivá érett. A lány nem ment többé a folyóhoz. Eleinte ez nem is tűnt fel Elastorrnak, máskor is volt, hogy hetekig nem jött. Ám múltak a hónapok, Gorthalatiel nem jelentkezett. Aztán eltelt egy év, majd mégegy. A fiú már feladta a reményt, nem ment ki többé a folyóhoz. Szülei nem értették, miért oly kedvtelen gyermekük, hisz nem tudtak az elf lányról. Hiába mutattak be neki szebbnél szebb nőket, Elastorr egyikre sem bírt ránézni. Ekkor már tudatosult benne, hogy szerelmes Gorthalatielbe.
Mikor betöltötte 25. életévét, elhatározta, hogy felkeresi a lányt, ha kell, a világ végére is elmegy. Szüleinek nem mondott semmit, az éj leple alatt távozott a tanyáról. Az erdőbe indult, oda, ahol az elf elmondása szerint családja él. Hamar megtalálta a helyet, de az lakatlannak tűnt. Már napok óta kutatta a mozdulatlan tájat, amikor egyik éjjel a torkán szúró érzéssel ébredt álmából.
- Hagyd el az erdőt Kölyök! - hallotta a szigorú hangot félálomban, és rögtön felébredt tőle. A lány térdelt mellette, éjfekete haja az arcába omlott, és egy tőrt szorított a férfi torkának.
- Gorthalatiel! Szerelmem! - ült fel a fiú. A tőr végigkarcolta nyakát, vér serkent a vékony bőrből. De nem érdekelte Elastorrt. Csak a lányra tudott koncentrálni.
- Menj el! Most! Már napok óta figyelnek téged! Én jelentkeztem, hogy kikergesselek az erdőből. Nem lelheted meg az Otthont! Menj haza!
- Elmegyek, ha megmondod, miért maradtak el a találkozók! - mondta a fiú, és megfogta a lány tőrt tartó kezét.
- Hát nem jöttél rá? Felnőttél Kölyök! Én nő vagyok. Te férfi. Túl sok időt töltöttünk együtt. Rossz vége lett volna.
- Miről beszélsz? - Elastorr közel hajolt a lányhoz. Olyan közel, hogy szájuk már majdnem összeért. Suttogva szólalt meg.
- Félsz tőlem? Hisz reszketsz!
- Kölyök, el kell menned... - lehelte szinte hangtalanul az elf. Már nem volt ideje befejezni a mondatot, hiszen Elastorr szája rátapadt ajkaira.
- Gyere velem Gorthalatiel! Velem kell jönnöd! Nem élhetek nélküled! Eddig is csak vegetáltam!
- Tudod, hogy nem szabad. - állt fel a lány. - Apám megtagad engem.
A fiú is felállt, és átölelte a lányt. Szorosan magához húzta, és a fülébe suttogott.
- Ha szeretsz, velem jössz!
Azzal megragadta a lány kezét, amiből kiesett a tőr. Holmijával nem törődve, rohanni kezdett ki az erdőből. A lány nem tiltakozott, utánna futott, de közben szemeiből hullottak könnyei. Másnap már a tanyán voltak, szülei nagyon megörültek Elastorrnak, és Gorthalatielt is rögtön befogadták. Megtartották az esküvőt, a lány nem sokkal később teherbe esett. Az öregek beköltöztek a faluba, a tanyát a párra hagyták, hadd alapítsanak most ők családot.
Az elf először egy fiúnak adott életet, Elandornak nevezték el. Elastorr boldog volt a kis trónörökössel, de Gorthalatiel egy kislányt is szeretett volna. Ismét teherbe esett, és ismét fiút szült. Salind lett a neve. Azután évekig nem sikerült újra teherbe esnie.
Közben a tanya jól jövedelmezett, az állatok híztak, könnyen el lehetett adni. Az elf néha meglátogatta családját, az Otthon őt szívesen fogadta, de férjéről és gyermekeiről nem akartak tudomást venni. Ez rettentően fájt a lánynak, ezért a látogatások egy idő után elmaradtak. Nem szívesen ment oda, ahol az embereket, akiket ő mindennél jobban szeret, megvetik. Gorthalatiel anyja néha elment a tanyára, megnézni unokáit, de Gorthalatiel férjét ő is levegőnek nézte. A lánya egy nap megmondta neki, hogy többé ne jöjjön, amíg férjét nem fogadja el. Soha többé nem látta anyját.
Majd egy napon, mikor a fiúk 10 és 11 évesek lettek, az elf nő egy leányt hozott a világra, akire oly régen vágyott. A Nynaeve nevet kapta. Szinte hasonmása lett anyjának, örökölte fekete, dús haját, és sötét szemeit. A füle is neki volt a leghegyesebb, hegyesebb, mint Elandoré és Salindé. Inkább elfnek tűnt, mint embernek. Az anyja rajongásig szerette, mindig csak vele foglalkozott. Testvérei féltékenyek voltak rá, és megharagudtak anyjukra. Ez csak fokozódott, ahogy a lány cseperedni kezdett. Sokáig nem is értette, bátyjai mért olyan gorombák vele.
A fiúk apjukkal ápoltak jó viszonyt, vadászni jártak, az állatokat vitték be a faluba eladni, alig voltak otthon. A lány szerette az apját, de nem ismerte, hisz nem volt ideje megismerni. Anyja teljesen kisajátította. Nem engedte el a fiúkkal játszani, vagy a faluba.
Gorthalatiel egyre jobban bezárkózott. Nem mozdult ki a házból, még az állatokat sem etette. A házimunkák Nynaevere maradtak. Egyetlen emberrel állt szóba az anyja a családján kívűl, a közeli falu javasasszonyával, akivel első gyermeke születésekor ismerkedett meg. Vele, s lányával osztotta meg titkait, vágyait, szomorúságát. A nő mindennap kijárt a tanyára, félt, hogy az elf elsorvad, ha így folytatja tovább. Ápolta, bíztatta, térjen haza egy időre, menjen vissza az Otthonba, de Gorthalatiel ellenkezett. Nem akarta egyedül hagyni lányát.
Közben a javasasszony felfigyelt Nynaeve különös érdeklődésére. Az ifjú lány egész kis kertet hozott létre a házuk mögött, s emeleti szobája is tele volt növényekkel. A javasasszony felajánlotta neki, hogy megtanítja a gyógynövények minden csínjára-bínjára. Nynaeve megörült a lehetőségnek, hisz fogalma sem volt, hogy az oly imádott növényei akár gyógyítani is tudnak. Megfogadta magában, hogy tanulni fog, és megtalálja a gyógyírt anyja búskomorságára.
Szorgos tanítványnak bizonyult, mindent tudni akart, talán túl mohón is. Falta a tudást. Boldog volt, hogy van mivel lekötnie magát. Nem gondolkozott, csak tette a dolgát.
Mikor 18 éves lett, egy hűvös reggelen, ébredés után, mikor a konyhába ment, hogy harapjon valamit, zokogó anyját találta egy székbe roskadva. Tudta, hogy valami baj van. Anyja kezében egy papírt szorongatott, amin kacskaringós írás volt. Egyből felismerte apja kézírását. Nem szólt semmit, csak gyengéden lefejtette anyja ujjait a papírról, kivette kezéből, és olvasni kezdte. Elastorr arról írt, hogy fiai hónapok óta könyörögnek neki, hogy vigye el őket őseihez az Otthonba. Csak csecsemőkorukban jártak ott, így nem ismerték nagyszüleiket. A férfi úgy döntött, elviszi őket, bár Gorthalatiel megtiltotta neki. Pont úgy távozott, mint annakidején, mikor a lány felkutatására indult. Nynaeve a tűzbe vetette a lapot, és anyjára borult. Keserűséget érzett apja iránt. De nem azért, mert elszökött bátyjaival, hanem mert őt nem vitte magával...
Többé nem tértek haza, sem Elastorr, sem Elandor, sem Salind.
Szomorúságban teltek a mindennapok, Nynaeve a növényeihez menekült. Anyja egyre betegebb lett, már a szobáját sem hagyta el. Nynaeve és a javasasszony hiába kérlelték, nem akart hazamenni. Azt nem árulta el, miért.
Az állatok pusztulni kezdtek, már nem volt, aki elvigye őket eladni. Gorthalatiel nem engedte el otthonról lányát. Nem akarta emberek közé engedni. Nem akarta, hogy férfiakkal ismerkedjen. Emberrel semmiképp. Néha egy-egy kereskedő eljött a tanyára, és elvitte az egészséges állatokat, de számuk hamarosan megfogyatkozott. A javasasszony hozta nekik az ennivalót. Egy napon, ami semmiben sem különbözött a többitől, történt valami, amitől Nynaeve sorsa 180 fokos fordulatot vett. Ebéd után, mint mindig, kiment az erdőbe növényeket gyűjteni. Olyan növényeket, amik csak természetes közegben élnek meg, ezért otthon nem tudta tartani őket. Köténye már tele volt kis sárga virágokkal, amikor furcsa szagra lett figyelmes.
- Füst! - mondta ki hangosan a gondolatot. Felpillantot, és kezéből kiesett a köténye két sarka. A virágok csendesen hullottak a talajra. A fák fölött vastag füstoszlop szállt az ég felé.
-A tanya! - sikoltotta. Tudta, hogy anyja, bármi történjék is, nem hagyja el szobáját. Mint egy eszelős, kezdett rohanni kifelé az erdőből. Szoknyáját is elfelejtette felfogni, ezért rálépett szélére, és hasra esett. Vagy egy métert csúszott a nedves fűvön, de nem érdekelte. Egy ideig négykézláb haladt előre, hajától semmit nem látott, arca zöld volt a fűtől. Majd nagy lendületet vett, és kétlábra állt. Szinte szállt a levegőben. Fogalma sem volt róla, hogy ilyen gyorsan tud futni. Repült a tanya irányába. Ahogy egyre közelebb ért, már hallota a tűz ropogását, a leomló égett fa puffanásait. Tudta, hogy vége. Ha anyja nem jött ki a házból, halott. Borzalmas látvány fogadta, ahogy kilépett az erdőből. Csak egy fekete folt maradt a földön a házból, s némi fa. Meg nem állva rohant tovább, s mikor odaért, az első, amit meglátott, anyja apróra égett holtteste volt. Levetette magát mellé, és zokogott. Vagy egy órát ülhetett ott a koromban, mikor végre magára is gondolt. Szemeiből kitörölte a könnyeket, és anyja tetemére nézett.
- Jobb ez így neked... - mondta elcsukló hangon. Majd hirtelen valamit csillanni látott anyja nyakán. Borzadva ért hozzá a halott testhez, és lesöpörte a csillogó valamiről a fekete hamut. Egy medál volt az. Egy virág, különös elf szimbólumokkal. Sosem mutatta meg neki anyja. Nem is beszélt róla. Könnyedén tudta levenni a tetemről, hiszen amivel a nyakhoz volt rögzítve, valószínűleg teljesen elégett. Tenyerébe szorítva a medált felállt, és hangosan gondolkodni kezdett.
- Most mihez kezdjek? Apám után menjek? De hisz anyám valamitől rettegett az Otthontól, s bátyáim és apám sem tértek vissza. Nem mehetek oda. Mi tévő legyek? A falu...
S rohanni kezdett. Nem tudta hová tart, még sosem járt a faluban, csak az utat követte. Messziről ismételten hatalmas füstoszlopra lett figyelmes. Ez sokkal nagyobb volt, mint ami a tanyáról szállt fel. A gyomra összefacsarodott az édeskés füstszagtól, de kitartóan futott tovább.
Mikor odaért, összeesett, a fáradtságtól, a látványtól. A falu szintén porig égett, de az utcákon ép tetemek hevertek. Asszonyoké, gyerekeké, fegyveres férfiaké. Vagy szétverték őket, vagy leszúrták.
- Mind halott... - Nynaeve még sosem érezte magát ennyire egyedül. Tudta, hogy tovább kell mennie. De merre? Hová? És miért kellett meghalni ennyi ártatlan embernek? Nem értett semmit, de nem is akart.
Napokig bolyongott étlen, bogyókon és egyéb növényeken élt. Majd rálelt egy falura. Ott hallott először Thrillionról...

     A távoli Belgariad szülötte. Otthona az Ezüst Csillagok Erdeje. Édesapja Menelldil Elluin (erdőtünde) és családja a varázslatosan szép Valinort mondhatta otthonának. Édesanya Aja Lirien (erdőtündér) és családja Árkádiából származik. Ikertestvérével Gwendirrel érkezett Thrillionba, hogy megismerjék a világot. Magas s karcsú. Vállközépig érő aranyszőke haját gyöngyök díszítik. Szemei tengerkékek. Egyszerű öltözéket visel. Lila ruhát, amit derekánál ezüst szálakkal átszőtt lila öv díszit. Lábán fehér csizma. Vállait finom szövésű lila köpönyeg takarja, amit a nyakánál ezüst eres levél formájú csat fog össze. A köpönyeg megvédi hidegtől, melegtől s barátságtalan szemektől. A köpönyeg alatt bal vállán tarisznya lóg. A tarisznyát hímzés díszíti mely az Ezüst Csillagok Erdejében lévő házukat, és a környékét ábrázolja. Minden megvan benne, amire csak szükség lehet. Akkor is pehelykönnyű marad, ha jó alaposan megpakolják. Jobb oldalán fehér markolatú kard pihen. Pengéjén tünde és tündér rúnákkal a kard neve: Tamarin. (a Tündérek Csillaga). A Bal kezében balzsamfából készült varázsbotot tart. a druidáktól kapta ajándékba. a bot tetején vándorsólyom karmokhoz hasonlatos foglalatban és kardja markolatában csillagkristály fénylik. Hátán tegez, melynek díszítése a tengert ábrázolja balzsamfából készült, ezüst kvarcit hegyű fehér sas tollas nyilakkal és egy balzsamfa íj. Kedves, megbízható és őszinte. Szerény és csöndes. Végtelenül türelmes, de ha felbosszantják isten, irgalmazzon mindenkinek. Becsületes, és kedves. Tud komoly is lenni, ha kell, de ha nem, muszáj akkor eszében sincs felnőttként viselkedni. A tündérek és a tündék között is még nagyon fiatalnak számít. Jó a humora. Nehezen barátkozik, de ha valaki elnyeri bizalmát, számíthat rá mindenben. Odahaza sokkmindenre meg tanították, de tudja, hogy még rengeteget kell tanulnia. Tud lovagolni, s jól bánik a fegyverekkel különösen a kardal, íjjal, nyíllal és tőrrel és a hangszerekkel. Jó nyomolvasó, egy kicsit ért a gyógyításhoz s a varázsláshoz is. Szereti a zenét. Sehova sem megy el, úgy ne lenne nála kedvenc dallam kürtje, dallam furulyája és lantja. Szívesen sétálgat az erdőben nagyon közel áll hozzá a természet. Békés természetű, de nem tűri hogy bántsanak olyasvalakit, aki senkinek sem ártott. Elkísérték útján barátai. Sebespatak a szép és büszke fehér ló. Szilfil a büszke vándorsólyom és Lindra a bölcs hóbagoly. Barátai, és közötte nagyon szoros barátság van. Mindig számíthatnak egymásra mindenben.

 

Előtörténet
Tulontuli története még jóval a mágiaapály előtt kezdődött amikor is a varázslók,mágusok igen csak nagy erővel birtak és gyakran vissza is éltek vele.Pedig hát az istenek által létrehozott kozmikus törvények értelmében nem lett volna szabad.Tán ennek következményeként lett minden ugy ahogy most van s tán mindez lecke nekünk egyszerű lényeknek hogy a nagy erő bizony nagy felelőséggel is jár.
Egy messzi sziget országban Suryában látta meg a napvilágot szülei egyetlen gyermekeként.Akkor még a neve nem Tulontuli volt ,o egyáltalán nem.Az igaz neve Rynu Dharani volt.
Fiatalon már beállt a királyának seregébe és az adottságainak meg az ügyességének köszönhetően hamar felfigyelt rá egy Buddhi aki magához vette és tanitványának fogadta.A Buddhik a sziget nagy tudású emberi lényei voltak akik szokatlan hosszú életük és nem kevésbé különféle tanulmányokban való jártasságukért kapták ezt az elnevezést.Amolyan harcos papok voltak akik közül egyesek a sziget bizonyos részeit irányitották,mások csak egyszerű gyógyitók voltak mig megint mások diplomáciai védelmi és más különféle feladatokat láttak el a király fennhatósága alatt.A fiatal tanitvány hamar elsajátitotta a különféle harcművészeteket,hadi fortélyokat s mély betekintést nyert különféle okult és kevésbé okult tudományokban.Legfőképp azonban a gyógyitás tudománya vonzotta amit bizonyos fokig sikerült elsajátitania.Rendkivüli rövid időn belül helyre tudott jönni különböző bajokból.És a betegség fogalma bizonyos értelemben kezdett megszünni a számára. Egy kis idő elteltével a mentora elérkezetnek látta hogy alávesse a nagy beavatásnak és elvitte a fiatalt egy titkos avatási helyre ami a sziget hegységeiben volt.A beavatás során szembesül úgymond minden elképzelhető rosszal és nagy megpróbáltatáson megy keresztül ,de szerencsére hogy a tisztaság amivel a dolgok iránt viseltetik ,hite és az akarat ereje megóvják az elbukástól aminek a következménye könnyen lehetett volna akár maradandó fizikai sérülés is.
Azonban ahogy általában lenni szokott a túlzott hatalom és erő elborithatja egyes lények elméjét és meglehetősen gonosz lépésekre késztetheti .A királyt és családját orvul meggyilkolják a Buddhik egy kis csoportulása amely magának szerette volna a hatalmat ellentmondva minden eddigi elhivatottságuknak és ezzel kitört egy óriási háború amely során a sziget pusztulásra lett itélve.
Elkeseredett harcok zajlottak le hosszú időkön keresztül , rengeteg veszteséggel ,sok ártatlan ember halt értelmetlen halált s habár sikerült győzedelmeskedniüka hatalmas erőknek köszönhetően vagy tán az istenek csapásaiként a szigeten levő természetes egyensúly felbomlott. Vulkánok törtek ki ,földrengés rázta meg s a sziget lassan sülyedni kezdett a tengerben.A legtöbben elpusztultak a harcok és a természeti csapások után s az a kevés ember aki túlélteaz még időben hajóra szállt és elhajózott egy jobb élet reményében.

Napjaink:
A hullámok egy hajótörés tán egyedüli túlélőjét vetik partra.Egy öreg halász talál rá s otthonába fogadja a szerencsétlenül járt fiatalembert aki azonban nem emlékszik se hogy ki az és arra sem hogy honnan jött.Mivel a tengeren túlról érkezett az öreg az ő szük szókészletével a Tulontuli nevet adja neki.Az öreg a gyermekeivel egyenranguként bánik vele szinte felelőséget érezve iránta s ezt a fiatal azzal hálálja meg hogy segit neki.Azonban egy kis idő multával érdekes dolgok történnek Tulontuli körül.Az öreg nagyobbik fiát elüti egy magvadult szekér amit részeg gazdája irányit.Tulontuli mintegy belső késztetésre(intuició) gyógynövényeket gyüjt és sikeresen meggyógyitja.Mindenki csodálkozik ezen és tán ő a legjobban de hiába faggatják választ nem tud adni rá .
Egyre több és több hasonló esettel kerül szembe és ezek segitségével lassan többet és többet tud meg,de sajna ez még mindig kevés hogy rá leljen igazi énjére.Néha különlegeseket álmodik, de ez inkább még jobban összezavarja.



VIRGIL TUCKER

Virgil története

Ki is vagyok? Hát Vil! Hiszen ismertek jól! Igaz keveset tudtok rólam,túl keveset... Születtem ötbánya második ostroma elött tíz évvel,a törpék városában. Édesanyám a születésemkor meghalt,soha nem tarthatott karjaiban és én nem láthattam őt. Apám nevelt és tanított,amire csak tudott. Harcos volt fiatal korában,kincsvadász...de amikor találkozott édesanyámmal letelepedett. Nap mint nap alászállt a tárnákba és a kemény munka után társaival ellentétben nem a fogadóba vezetett az első útja. Jött haza...hozzám,egyetlen gyermekéhez,a nyugati fal mellett álló kis faházikóba. Tátott szájjal,csillogó szemekkel hallgattam történeteit amikor esténként,a vacsora után belekezdett. Mesés lényekről,elátkozott kincsekről,félelmetes barlangokról és sárkányokról mesélt. Igen,akkor még azt hittem csak mese az egész. Talán ő akarta,hogy azt higyjem. Pedig ez mind-mind megtörtént vele... Alig múlhattam hat éves,amikor kardot és íjat adott a kezembe. "Játékok..." mondanák a felnőttek és legyintenének az ócska fegyverek láttán. Pedig nekem kincsek voltak. Igazi kincsek! Már nem csak mesélt apám... a kis ház udvarának csendjét kardcsörgés és a kicsike íjam pendülései verték fel nap mint nap. Mert kincsvadász akartam lenni! Mint ő...a barátságos,mosolygós,de mindig szomorú szemű férfi. Az édesapám.
A szomszédok sokszor megfenyegettek egy-egy eltévedt nyílvessző miatt,de mit tehettek volna? A kurtalábú törpéket lehagytam futásban,akik inkább csak tessék-lássék dohogtak. Mert igazán mérgesek nem tudtak lenni rám. Évek múltak...jött a tél és a szörnyű ostrom. A házunk elsők közt esett áldozatul az orkok katapultjainak. Rombadőlt és hamarosan le is égett. Ott álltunk ketten. Otthon és család nélkül...csak egymásra számíthattunk. A városnak pedig védőkre volt szüksége. Mert az orkok,akik nem is olyan buták mint sokan hiszik,lemészárolták a törpék seregét a hegyekben. Alig páran élték túl. A tanács pedig lezárta az alváros tömör,áthatolhatatlan kapuit. a felsőváros ott állt védtelenül. Ahogy mi is...
Beköltöztünk az egyik bástyába,remélve,hogy túlélhetjük. Apám rábízott egy idősebb kürtösre,ő vigyázott rám az ostromok alatt. Én pedig vártam... mindig csak vártam,mikor érnek véget a szűnni nem akaró támadások. Mikor bukkan fel  füstösképű,poros,véres édesapám...aki nem a városért harcolt. Mert csalódott a tanácsban. Ami csapdábaejtette a felsőváros lakóit. Hanem értem... De a negyedik nap...mikor minden veszni látszott megtörtént a baj. A kürtös elesett,amikor a katapultok össztüze,ami az ostrom kezdetét jelentette,lerombolta a bástya felső szintjeit. Én pedig ottmaradtam egyedül. Porosan,véresen,sírva...rettegve. Elindultam hát a falon,kezemben a játékszernek tűnő kardommal,ahol tombolt a küzdelem,repkedtek a nyílvesszők,szikráztak a fegyverek. Sokan észre sem vettek,néhányan rámkiáltotak,de csak ráztam a fejem. Mentem tovább és kerestem azt,aki még megmaradt nekem. Végül megláttam. Egy ork mellkasából húzta ki a kardját és rúgta le az élettelenné vált tetemet a mélybe. Az apukám! Fáradtan törölte le a homlokát és nézett rám. A szeme most nem volt szomorú. Büszke volt! Odaintett maga mellé én pedig csak néztem a vértől csepegő kardját. Nekem is ezt kellene csinálnom? Ölni? Megborzolta a hajam és kicsit hátrébbtolt. Éppen időben. Mert újabb létra csapódott a falnak éppen velünk szemben és már ropogtak is,mint a lángoló háztetők. Rohantak fel rajtuk az orkok... akik a vérünket akarták...
Felbukkant egy fej,amit mint a dinnyét,úgy szelt ketté apám kardja. Mellette mégegy... soha nem féltem még úgy mint akkor. Az agyaras pofa,a bibircsókos bőr,a bűz...mintha legszörnyűbb rémálmaim elevenedtek volna meg. Öklendezni kezdtem és elfordultam amikor vér és agyvelő fröccsent rám. És...igen... Apám is elfordult a létráktól,hogy lássa mi történt velem. Vesztére. Mert az újabb ork megelőzte. A kard villant és...és szinte markolatig merült apám hasába. Kiáltottam,de hiába. Mint egy zsák,úgy dőlt el ,majdnem maga alá temetve engem is. Az ork pedig feljutott a mellvédre. Lentről ezernyi hang üvöltött. Azthitték itt a diadal órája. Én csak álltam,kezemben az ócska kardommal. Az agyaraspofájú lény meg röhögve nézett rám,majd emelte fegyverét,hogy végezzen velem. De ekkor...kiáltás halltszott jobbról. Egy hatalmas,majdnem orkméretű vértes rohant felénk. Az ork kardja megállt a levegőben és próbált visszafordulni,hogy védekezzen. Ám hiába. A fényes pallos az oldalának vágódott,átvágta a bőrpáncélt és összezúzta a bordáit. Az ork pedig hörögve dőlt el a földön. Végezz vele! kiáltotta felém ő pedig átvette apám helyét a létrák elött. Én csak álltam tovább. Az ork vicsorgott,az oldalát tapogatta majd kezébeakadt fegyvere is. Gyenge volt,de még mindig ölni akart. Ekkor egy elhaló,de mégis határozott hangot hallottam. Tedd meg...fiam... arrafordítottam a fejem és megláttam apámat. Aki reszketve,de emelte kezét és az orkra mutatott. Gyerünk... szólított újra. Én pedig odaléptem és...megtettem. Odacsaptam a nyakára egyszer,kétszer,harmadszor is. A fekete vér fröcskölt az ork légcsövéből,majd elcsendesedett. Én lerogytam apám mellé,és a homlokára tettem a kezem. a szemei még egyszer kinyíltak...most sem voltak szomorúak. Büszkén nézte az arcom ami portól,vértől és könnyektől volt maszatos. Esküdj meg fiam...hogy mindig a...jóért fogsz...harcolni... kérte tőlem. Én pedig esküdtem. Mindenre ami szent,szép és jó... apám holtteste felett. Árva lettem,de Nimnáró idehozott. Pedig öltem. Alig múltam tíz éves és már megtettem...ő mégis segített. Miért,azt én sem tudom...talán terve van velem. Lehetséges... Azt kérded,hogy kerültem közétek? Majd elmondom...de az már egy másik történet...

PERHILIEN
 
Hazafelé tartva egy fiatal nőt erős fájdalom kezdi gyötörni, alig tud menni pár lépést, máris összeesik.
Ennek nem most kellene megtörténni, még van pár hete  fogalmazza meg magában.
De már is gond van. Hamarabb indult meg a szülés, mint ideje lenne.  Perhilien, mivel róla van szó, nagyon megijed.  A legelső sarokig még valahogy elbotorkál, de még három van hátra, s hirtelen nem tudja, mit  tegyen.  Túl késő van ahhoz, hogy bárhova is bekopogjon és már csak egy- két ember van az utcán, egy pillanat múlva a földön hever egy kapualjban a legközelebbi ember aki épp ott volt oda siet hozzá és felállítja nagy nehezen.
- Elnézést, jól van? - kérdezi  jelentőség teljesen.
- Kora szülés, elindult a szülés. kérem, vigyen haza. – a fiatal hölgy elmotyog valamit az orra alatt nagyon halkan, de a férfi így is megérti.
- Igen máris, de hol lakik? – kérdi a férfi.
- Kétutcányira ott lakunk a férjemmel. – az utolsó szavakat már érteni sem lehet, hisz egyből elájul, az idegen férfi felemeli, és sietős léptekkel elindul oda, ahová a hölgy mondta.
  Mikorra oda ér az asszony még mindig eszméletlen, az ajtón, bekopog és mikor ajtót nyitnak egy férfi áll az ajtóban. Mikor észre veszi, hogy az idegen kit tart a karjában a frász kerülgeti:
- Perhilien te vagy  az? – kérdi.
- Igen ő az, az egyik kapualjban  találtam rá siessünk, lehet, hogy elmegy a baba.
Gyorsan kihívták a bábát, aki a két baba életét meg tudta menteni de Perhilien életét sajnos nem. Perhilien nyugodt szívvel távozott a világból. Mégpedig azért, mert azt hitte a férje, fogja a kisbabáit fel nevelni. De nem így történt. A férfi összeroppant a felesége elvesztése miatt.  Odaadta a gyerekeket a bábának meg az idegennek. Perhilien-nek  egyetlen kérését teljesítette csak az pedig a névadás lett az első szülöttet az anyáról nevezte el vagyis PERHILENNEK a második gyermeket pedig Armelienek. 

Perhilien története:

Mikor a bába  haza vitte a kicsit a férje  nem tudott mit mondani, ő soha nem szerette a gyerekeket ezért mindent elkövetett, hogy ne éljen a pici baba, Perhilien kiskorába igen rosszcsont kislány volt. Ő és mostoha apja gyűlölték egymást. A kis rosszcsont mindig, ha rosszat tett, kiadós verést kapott. Ahogy nőtt úgy barátkozott meg egy nemeslánnyal Anitával. Az anya miután megunta a bábaságot, Anita nagybátyánál volt házvezetőnő. Anita pedig a nagybátyánál nevelkedett mivel a szüleit elvitte egy tűzvész. Na szóval a két leányzó igen jó barátokká váltak, mígnem egy napon Anita elszökött otthonról, hogy világot lásson. Perhilien nagyon szomorú volt, hogy ő neki nem szólt Anita arról, hogy  elszökik, úgy érezte, hogy Anita nem bízott meg benne elégé, és akkor kapta meg az első levelet melyben Anita elnézést kért, hogy nem szólt neki csak attól félt, hogy nem engedi majd elmenni. Perhilien megbocsátott barátnőjének és ezután elkezdtek levelezni.
Mikor  a gróf megtudta Perhilien mostohatestvérétől, hogy Ő TUDJA HOL REJTŐZIK unokahúga, mérhetetlen haragra gerjedt. Meg akarta ölni Perhilient aki akkor volt 15 ÉVES. PERHILIENEK NEM VOLT MÁS  választása, mint elszökni a dadájával a dadája egyik nagyon távoli rokonához, aki szintén dada volt. Annak a dadának, akinél elbújtak szintén volt egy kis tanítványa, aki nemesi családból származott.
PERHILIEN, Armeliennel is összebarátozott, aki egy korú volt vele.
Egyszer Armelien meghívta magához játszani mikor meg érkezett és találkozott Armelien apjával és bemutatkozott az apa tudta hogy most kell elmondania mindent a két leányzónak hát neki ált és bevallót mindent Perhilien nem csodálkozott hogy nem az igazi családja az akik felnevelték ő ezt tudta, de Armelien annál is inkább, de megszokta hogy van egy ikertestvére.
A góf naragja enyhült ezért PERHiILIEN előbújt rejtekéből és elindult megkeresni Anita régi klánját amiről oly sokat hallott. Armelien megigérte Perhiliennek, hogy amint tudja ő is elindul útánna.

LIDDRY   ELROSS



Hogy is nézhetne ki egy olyan férfi előélete, aki szolgaként tengette életét az amazonok közt?
Nos, Liddryé igen egyszerűen.
Liddry Elross anno egy, a Távolrévhez közeli falucskában látta meg a világot. A falu az Eseltar nevet viselte. Nincs jelentése, pusztán egy név, hogy legyen min nevezni a falut.
A falu lakói békések voltak, nem fenyegette őket se veszély, s leginkább kereskedéssel és földműveléssel tengették minden napjaikat.
Az Elross család utóbbit választotta.
Egy közepes méretű földecskét gondoztak, s igen jól haladtak vele.
Mikor Liddry nagyra nőtt, besegített a vállalkozásba és ott munkálkodott a földön, serényen.
A család anyagi helyzete átlagos volt, így meg tudtak élni egyik napról a másikra minden gond nélkül.
Mellesleg Liddry mindig is, amióta az eszét tudta, szeretett kalandozni. Azonnal, amint úgy érezte, hogy itt az idő, rögtön fel is fedezte a falu környékét, aztán egyre messzebb és messzebb barangolt, s bizony igen hamar el is jutott a híres Távolrévbe.
Gyakran azon kaphatták immáron szülei egy idő múlva, hogy a hétvégit ott tengeti, s ismerkedik, satöbbi.
Így hát a szülei egyik este magukhoz hívták és megbeszélték a dolgot vele. Tudták, nem tarthatják ott fiatal, kalandoktól fűtött lelkét, így elengedték a városba.
Liddry örült ennek, s ment is azonnal másnap.
Aztán hallott az amazonokról, s bizony úgy érezte, hogy ő képes lenne ennyi nő közt érvényesülni, még, ha szolgaként is.
Jelentkezett.
Tetszett neki a sok nő.
A Liliomba került, ám az a klán sajnos valamiért feloszlott, így átkerült a másik, talán nagyobb népességű Shayelle klánba és ott éldegélt.
Aztán valahogy, ahogy telt-múlt az idő, egyszerűen nem látták szívesen ott. Egyszer-kétszer nem végzett el ezt-azt, de ő alapjában véve rendes, dolgos ember, szóval nem igazán érti, miért van az, hogy kiadták a parancsot, hogy távozzon.
Felszabadították szolgai sorából, ő vállat vonva, zsebre tett kézzel fütyörészve távozott… és boldogan, mert végre azt tehet, amit akar, hisz azért a szolgaságból is elég egy idő után.
Most tanácstalan, de leginkább valami fegyverforgatási szakmát űzne.